A XVIII. Század elején Rakamaz a tokaji kamarához tartozik. A korábbi Történelmi események és a tiszai átkelőért folytatott harc eredményeképpen szinte lakatlanná válik a település. A rajnai szőlőkultúra meghonosítása érdekében telepeseket toboroznak Németországban, ahol gazdagságot, jól termő földeket, járó jószágot, adómentességet, telket és lakhatást ígérnek. Feltétel volt a telepesekkel szemben, hogy katolikus vallású, szőlő és földműveléshez értő emberek legyenek. A betelepítés évtizedekig tartott, több helyszínről, több időpontban.

 

 

Alapbetelepítésnek az 1729. júniusi érkezést tartjuk, mely viszonylag nagy lélekszámú. A telepesekkel együtt érkezik Josef Schramm lelkipásztor is. Német egyházi, levéltári adatok szerint utolsó szolgálati helye Dörrebach-ban volt, neve mellett szerepel, hogy Magyarországra távozott.
A fenti német településen ma is megtalálható és látogatható katolikus templom a XV. században épült. Az ő nevéhez fűződik az első anyakönyv vezetése ( első bejegyzés: 1729. június - Mária Véber nevű gyermek születése), templomépítés (mai nagytemplom helyén). Földi pályafutása 1739-ben fejeződik be, ismeretlen helyen nyugszik temetőnkben.

A betelepítés német központja Ulm városa, ahová érkeztek, és ahonnan indultak tovább a telepesek, tutajszerű hajóval Pest irányába. Abban az időben még Ulm-tól volt hajózható a Duna. Emlékhely, eszközök, makett a tutajról, iratok és képek őrzik Ulm-ban őseink indulását.
Pestről szekerekkel szállítják a telepeseket Rakamazra. A régi tokaji út, híd felőli végétől kezdik meg osztani a telkeket. Egy-egy családnak 20 öl széles, 30 öl hosszú terület járt. Néhány telek még a mai napig ekkora.

Gyorsan szembesülnek vele, hogy ez mégsem a földi kánaán, de szorgalmukkal, összefogással, zárt közösséget alkotva megalapozzák életüket új hazájukban.
A XIX. században még olyan beadvánnyal is találkozhatunk az egri levéltárban, melyben a tiszanagyfalusi hívek kérik az érseket, kötelezze a rakamazi lelkipásztort, hogy ne németül tartsa a szentmiséket náluk. Kultúrájukat, hagyományaikat, nyelvüket a végsőkig próbálták őrizni, de a XX. század történései az életükkel, megélhetésükkel állította szembe őseinket.

 

 

Származásuk miatt megalázások, elhurcolások sora érte őket. A tiltott nyelvhasználat miatt mára csak néhány szavuk maradt meg, miközben nagyapáink még németül, svábul nótáztak. Építészeti emlékeink is lassan eltűntek, átépítésre kerültek, még néhány gazdasági épület, és kőkút található.